Komoly és jogos harc folyik a nők szexualizációja ellen (vagyis lényegében a mögötte álló szexista[!], hímsoviniszta[!] hímdominancia[!] ellen). Mindeközben érthetetlen(?) módon egyes nők önszexualizációjának(!) lehetünk szemtanúi. Legszemléletesebb példákkal a maximálisan profitorientált popzene(ipar) szolgál: nagyüzemi szinten, futószalagon termeli-szállítja a szexualizált nőket mint dömpingárut.

Ezek a szexualizált nők – ahogy az imént utaltam rá – önszexualizáltak: a sikerért (a velejáró csillogásért, pénzért…) önként(!) szextárgyiasítva dobják oda magukat az iparág urainak, akik alakítják és manipulálva kiszolgálják a mindenható piacot. Ennek szellemében – a manipulált piaci igények (és saját profitigényeik!) maximális kielégítése érdekében – alakítják, gyártják, promotálják… az „egyedi” dömpingárut.

Lesz(nek), van(nak) olyan művésznő(k), aki(ke)t – akár militáns – feministának „sminkelnek”, jó vastagon „bevakolva”, nehogy kilátszék árulásuk: önszexualizációjuk (miközben oly „keményen harcolnak” a szexista hímsoviniszta szexualizáció ellen). Igen, így lesz „smink” a „feminizmusuk”, a „progresszivitásuk”… minden, amivel a manipulált közönség, előregyártott szexuális(!) hímigényeit(!) ki lehet elégíteni. Ráadásul úgy, hogy közben újabbakat generálnak a „magas művészet” és „progresszivitás” szinergenciájának köszönhető mélykatarzisban maszturbáló fiúknak-férfiaknak. (Igen, ez szarkazmus – csak a félreértések elkerülése végett jelzem.)

Az önszexualizáció pedig újabb és újabb extremitások bevállalását és bevetését kívánja: „Mindenre hajlandó vagy? … Igen? … Ez önmagában még kevés!”

Az utánpótlás korlátlan: „szűzlányok” hada várja, hogy „deflorálják” őket.