A sötétvörös hajzuhatag keretezte leonardói szépségű leányarcon – melyben gyönyörködve elmerült – megjelent a szörnyű blaszfémia első árnya. Egy aprócska gúny a szája szegletében… és megvetés is… Mindez villámként csapott a szívébe. Hát még, ami utána következett! A lány alabástrom színű homlokán – belülről lángolva, kifelé égve – megjelent a borzasztó jel… A lefelé irányuló pentagram, amivel nemrég találkozott egy a sátánistákkal foglakozó cikkben. Talán a tudatalattija tiltakozott, és csupán látomás volt az egész, ahogy az álomarc szörnybe fordult: szemén és száján lángnyelvek csaptak ki… aztán a sátáni vigyor… mintha önnön autodaféjában kéjelgett volna… hogy így gyújtja lángra a világot.

1., Két félanalfabéta tesz ki egy egészet?

2., Mindenki csodálta, hogy milyen sokra vitte… a kevés tehetségével.

3., Soha nem ígért semmit – ez volt az egyetlen „ígérete”, amit be is tartott.

Annak, aki kést szorít a torkodhoz és a pénzedet követeli, megbízhatsz az őszinteségében. De mindig vigyázz azokkal, akik csak a „te javadat” akarják! És annál éberebb légy, minél inkább altatni akarnak!

„Áruló vagy!” – vágta ismét a nő szemébe a férfi, és valami perverz gyönyörűség érződött ki a hangjából. A nő épp csak kortyolt a teájából, utána ismét érzelemmentesen nézett a férfira, várta a folytatást, hiszen azért hívta félre az érettségi találkozó többi résztvevőjétől az előző „Áruló vagy!” után, mert négyszemközt szerette volna tisztázni vele az „árulóságát”. „És nemcsak áruló, hanem gyáva is!” – fokozta a férfi, és várta a hatást. „Ó, csak azt ne hidd, hogy magam miatt… hogy négyszemközt… bár azt hiszel, amit akarsz” – mondta a nő. „Majd még énmiattam! – csodálkozott el és tiltakozott is egyben a férfi. – Egyébként ki is adta el kilóra a művészetet, én? Nem, drágám, te! Nem mondom, szépen megkérted az árát! Ha ezredannyi forintom lenne, mint neked dollárod!”

1., Hűtlenségével volt igazán hű önmagához.

2., Olyannak szeretlek, amilyen… vagyok – ismerte be.

3., Azt utálta benne legjobban, hogy mindenáron szeretni akarta.

Befelé robbant… önmagába, hogy azonnal a világegyetembe repítse magát… lelke ősrobbanásában száguldva önnön végtelenségében… csillagpor-szélvészként söpörve végig rejtett galaxisain. Nem volt semmi, csak a minden… nem érzett semmit, csak mindent… nem értett semmit, csak mindent. A végtelenben száguldva… átszáguldott rajta a végtelen. Ami most is pont akkor ért véget, amikor kellett: „Deák tér, átszállás a…”