Vannak, akik szinte egész életükben menekülnek önmaguk elől. Sokan ebbe a menekülésbe betegszenek bele. Mások pedig abba, hogy úgy érzik, hiába menekülnek, nem szabadulhatnak a vélt önmaguk jelentette lidércnyomástól. Ezeknek az embereknek vajon átok vagy áldás az önismeret? Mert úgy van, ahogy a címben írtam, az önismeret átok vagy áldás.
Tisztesség, becsület, szeretet… Vannak, akik csak legyintenek: „»Nagy« szavak… üres szavak!” … Tényleg üresek? … Nem tagadhatjuk, sokszor valóban üresen konganak. Tényleg nagyok? Igen, mármint eredetileg… és sokszor éppen a hiányérzet adja a legyintők válaszának keserűséggel elegy gúnyos felhangját. (A pszicho-/szociopaták, machiavellisták és egyéb gazemberek cinizmusát itt és most hagyjuk… különben persze ne!)
1., Szép képet már festett, jót sajnos még nem.
2., Minden képe szebb volt a fejében, mint a vásznon.
3., Szeretett volna jó képet vágni hozzá… de csak rossz képei voltak.
Mikor mondta neked legutoljára valaki, hogy szeret téged? Az előbb? Az klassz! Tegnap? Az sem rossz, sokan irigyelhetnek. Talán a múlt héten? Hm… Hogy várjak, mert most így hirtelen nem is emlékszel? Erre nem mondok semmit, úgyis tudod, te is érzed, sőt te érzed csak igazán…!
„Szeretlek, csak nem tudom kimutatni az érzelmeimet…” – ó, hogy hányszor hallottam, olvastam a női panaszt, hogy a „drága férfi”… lásd az idézetet! Esetleg kiegészítve azzal, hogy: „Különben sem beszélni kell erről!” Gondolatkísérlet: képzeljük csak el Júliát, akit Rómeó azzal hódít meg, hogy nem tudja kimutatni az érzelmeit… hát még, amikor azt is közli szíve választottjával, hogy: „Különben sem beszélni kell erről!” Ki tudna ennek ellenállni! Hogy például Júlia? Egyetértünk.
1., Az álarca is vele öregedett.
2., Az álarcaik szerettek egymásba.
3., Örült, hogy azt hitték: álarcot visel.
