1., Az érzelmi süketségre nincs hallókészülék.

2., Tagadott mindent… és ez felért egy beismeréssel.

3., A sosem volt múltba menekült a sosem lesz jövő elől.

Ha láttad, emlékszel. Mert nem lehet elfelejteni! Fellini Rómájában járunk… (Fellini’s Roma, 1972) A mester ismét a mélybe fúr… mint filmjében az alagútfúró munkások, és mint a fúrógép, amely nemcsak a földet harapja acélfogaival, hanem az időt is.

A HITet nem kötöm semmilyen valláshoz, pláne egyházhoz, általánosan és pozitív értelemben használom. Ismerjük a mondást: „Hiszem, ha látom…” De miért kellene látnom ahhoz, hogy higgyem? – kérdezhetünk vissza. Nemcsak azért, mert látásunk (tágabb értelemben tudásunk) véges, szemben hitünkkel, amely végtelen lehet, hanem azért is, mert HITünk teremtő erejű lehet, „valósággá” változtathatja azt, amiben hiszünk. Azért nem véletlenek az idézőjelek, mert nem hétköznapi valóságra gondolok.

Döbbenten figyelte, ahogy egyre áttetszőbbé vált az arca. Végül már mintha egy üvegajtón tükröződött volna – miközben mindjobban kivehetővé vált, hogy mintha az arcán túlról nézne vissza önmagára… arra, aki innen figyelte. Zavaros, ugye? Ő is pontosan ezt a szinte őrjítő zavart érezte, miközben értetlenül bámulta önmagát innen – meg onnan az ittenit. Helyesebben onnan – az üvegarcon túlról – egyre többen néztek vissza rá!

1., Önmagától félt, nem az egyedülléttől.

2., Már önmagát is csak érdekből szerette.

3., Jól ismerte magát… ez volt a legborzasztóbb.

„Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” – mondják a szeretet-emberek. Becsülöm a motivációjukat, de…! „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” – mondják a piszkos manipulátorok is. Undorodom a motivációjuktól… és nincsen semmi de! És éppen a piszkos manipulátorok miatt van ott a „de” a szeretet-emberek tisztességének elismerése után.