Elismeréssel csettintettem a női testépítők versenyéről tudósító cikk fotóit nézve. Igen, mert bár sosem voltam bodybuilder, ismerem a konditermek világát; tudom, hogy mennyi munka, áldozat… kellett a képeken látható eredményhez. És kínszenvedés(!)… hogy csak a verseny előtti napo(ka)t említsem: a koplalást, a folyadékbevitel drasztikus csökkentését, hogy minél szálkásabbak legyenek az izmok. És akkor még egy szót sem szóltam a felkészülés során megmozgatott tonnákról! Az előzőekből is kiolvasható, hogy ezek a nők csak verseny idején nyújtanak ilyen látványt, a hétköznapokban nem ilyen szálkásak… „csak” jó alakú, sportos hölgyek. Persze ízlések és pofonok…
Igen, jöttek is a pofonok, a cikkhez fűzött olvasói megjegyzések formájában. Mint például, hogy: „Negyven kiló szerves anyag!” Egy nő egy másik nőre, más nőkre, sportolókra!
Egy nő… vagy a férje, de inkább kéz a kézben!… merthogy ketten mosolyogtak rám az avatárról. Írhatom azt is, hogy két nagyon is jól táplált mosoly! Egy kattintás az avatárra – gondoltam, csak megismerkedem már a szervesanyagozókkal!
Mindketten bőven száz kiló fölött…
Persze ők nyilván nem mázsa+ „szerves anyag”, hanem valamilyen éteri… meg transzcendens… Amihez persze különleges szem kell, nem olyan, mint az enyém, amelyik csak a két, mázsa fölöttire hízott embert látta. A „transzcendenciájukra” pedig csak a szervesanyagozásukból következtethettem!
Ízlések és pofonok: kinek a Willendorfi Vénusz, kinek Botticelli Vénusza!
És persze lehet, miért ne lehetne, Bodybuilder Vénusz is!
Én sokkal inkább az utóbbira szavazok, mint bármelyik mázsapluszos szervesanyagozóra!
Miközben bennük sem a mázsa+ taszít igazán, hanem „éteri szellemiségük”.
