Mindig lesznek olyanok, akik csalódva a megfoghatóban és a felfoghatóban, a megfoghatatlanba és a felfoghatatlanba menekülnek. Minél hihetetlenebb, annál könnyebben hisznek benne, minél érthetetlenebb, annál jobban „értik”. Felfedezik „különleges képességeiket”, „küldetésüket”… rádöbbennek, hogy „kiválasztottak”, „beavatottak”!
Ők a huszonegyedik század alkimistái… zsebükben a „bölcsek kövével”… tarsolyukban az „aranycsinálás titkával”… poharukban az „örökélet-elixírrel”…
Aztán az „örökélet küszöbén” meghalnak… „pedig már majdnem sikerült az aranyat is…” és „alig hiányzott valami, hogy a kő »bölccsé« váljon…”
Hihetetlen, felfoghatatlan… hogy életük kudarca a „kiválasztottak” és „beavatottak” szemében maga a CSODA.
Na, ez az az alkímia, amiről beszéltem… így csinál a „bölcsek köve” „aranyat” a kudarcból!
Miközben a rögvalóság göröngyei tompán puffannak a megfoghatatlan nagyon is megfogható koporsóján.
