Cenzúra! … Ugye, már a szó láttán is kirázott a hideg?! … Cenzor! … Milyen kép jelent meg előtted? Nyilván valamilyen merev, szigorú arc… vagy talán egy „kedvesen mosolygós”… netán egy átlátszóan nyájas…? Melyik a visszataszítóbb? Lehet, hogy egy másik… mondjuk az, amelyik benned él?

Ne sziszegj! … Persze a cenzorról mindig a kívülálló korlátozó hatalom jut az ember eszébe, miközben sokszor már ott van benne, már beépült a saját agyába… Már lefogja a kezét, nehogy „rosszat” írjon; befogja a száját, nehogy „rosszat” mondjon; blokkolja az agyát, nehogy „rosszat” gondoljon!

Bizony, a legvisszataszítóbb cenzor az, amelyik benned él! Mélyen… és már azt sem engedi, hogy arra gondolj, hogy benned él! (A benned itt és most általános alanyként értendő.)

Mióta is?

Talán már gyermekkorod óta! (Persze hogy ott kezdődik: érzelmi terrorizmussal spékelt indoktrináció.)

Közben azért fel kellett volna szabadulni már!

És mi történt helyette?

A nonstop szaporodó (szaporított!) tiltások miatt újabb és újabb elemekkel bővült a belső (indoktrinált) cenzorprogram – a belső „inkvizíció” és „autodafé”… lelked máglyahalála!

„Önkezűleg”!