Ha – ahogy sokan állítják – hit nélkül nem lehet élni, akkor kétségtelenül van élet a halál után. Csak az a kérdés, hogy milyen. Úgy gondolom, nem kell tudományos vitát nyitni a hit fontosságáról, és azt is elfogadhatjuk, hogy a hit elemi szükségleteink közé tartozik. (A hittel itt és most sem vallási, értelemben foglalkozom.) Úgy is mondhatjuk, hogy hitünk tesz bennünket emberré.  

Nem véletlen hát, hogy óvjuk-vigyázzuk, mint ahogy az sem, hogy sokan hitünkkel visszaélve akarják átvenni a hatalmat fölöttünk. Utóbbiból kiindulva: olykor éppen azok jelentik a legnagyobb veszélyt hitünkre, akikben hiszünk. Természetesen gondolkodás nélkül, mert elhisszük nekik (is), hogy az a hit az igazi.

Születésünktől kezdve tanulunk – hinni is. A gondolkodás és a hit első – de a továbbiakat akár egész életünkre meghatározó – alapelemeit szüleinktől kapjuk. Igen, azt is, hogy miben higgyünk: Istenben (egyáltalán abban, hogy létezik), emberben (egyáltalán abban, hogy ember, és nem szörnyeteg fenevad…), a munkában (egyáltalán abban, hogy van értelme), a tisztességben, az igazságban, a szeretetben, a barátságban, a szerelemben, a jóságban… és még hosszan sorolhatnám. Természetesen mindegyik után feltehetném a kérdést (ahogy fel is tesszük, ha meginog a hitünk), hogy: létezik-e, van-e értelme?

Van-e értelme akár a hitünknek is?

Persze attól is függ, hogy milyen hitről van szó! Például: cselekvő vagy csodaváró hitről?

Vannak, akik a cselekvő hitben csalódva menekülnek a csodaváró hitbe (mert csalatkoztak az emberekben, a szeretetben, a munkában, az igazságban…: mert nem igazolták vissza szeretetüket, munkájukat stb.).

Mások a csodaváró hitből menekülnek a cselekvő hitbe – például, hogy cselekedniük kell, mert hiába vártak a csodára.

Megint mások mindenben csalódva a „semmibe” menekülnek: igyekeznek kikapcsolni még a gondolkodásukat is.

Minden csalódás a hibás gondolkodásra vezethető vissza.

Arra, hogy többet gondoltunk (vagy inkább éreztünk bele) valakibe vagy valamibe (mint írtam, a hitet is gondolkodásnak tartom), mint amennyivel ő vagy az bír(hat). Ilyenformán azonban nem csalódhatunk senkiben és semmiben, csak saját magunkban, egész pontosan a gondolkodásunkban (vagy szimpla beleérzésünkben). Mert például azt gondoltuk valakiről (mert úgy éreztük), hogy szeret bennünket és soha meg nem csalna – azután mégis. (Tán ő maga is úgy gondolta/hitte.) Nem ismertük eléggé (ahogy talán ő sem saját magát). Természetesen önmagunkat sem, mert mi is hihetjük magunkról: úgy szeretjük a párunkat, hogy soha meg nem csalnánk. Aztán talán mégis. (És vele együtt önmagunkat is!)

Bizony nagyon könnyen csalatkozhatunk a másokkal és/vagy az önmagunkkal kapcsolatos hitünkben. Csupán azért, mert nem volt kellően megalapozott – de abszolút megalapozottság nem létezik, hiszen senki sem tévedhetetlen. Egyrészt senki sem ismerhet teljesen semmit és senkit (sajnos még önmagát sem!), másrészt minden változik, ő maga is. A mában nem láthatjuk meg biztosan a holnapot, már csak azért sem, mert a mát sem láthatjuk át teljes egészében (sajnos olykor éppen a legfontosabb momentumokat nem vesszük észre).

Minél inkább hiszünk valakiben/valamiben, annál nagyobb lesz a csalódás, ha csalatkozunk „benne”. Akár porba is sújthat. Ezért nem árt – sőt, életbevágóan fontos! – az óvatosság, hogy kiben/miben és mennyire hiszünk. Önmagunkat is beleértve. Nagyon leegyszerűsítve és ismét visszautalva arra, hogy a hitet is gondolkodásnak tartom: jól kell hinnünk, azaz ésszel.

Meglopva, megcsalatva – írtam a címben, mert az emberek nagy része meglopva, megcsalatva él, mivel elvették hite kisebb vagy nagyobb darabkáját, darabkáit. Igen, vannak, akiket ez porba sújt, másokat viszont éppen a – megmaradt – hitük segíti át az ilyen nehéz periódusokon.

Vannak olyanok, akik nehéz helyzetükben találják meg Istent (és áldják az Urat). És vannak olyanok is, akik pont ekkor veszítik el hitüket (és káromolják az Urat).

Sokan mások csak magukat hibáztathatják. Igen, azért is, mert hagyták meglopni magukat azzal, hogy – megint csak leegyszerűsítve – rosszul hittek. Emberben, eszmében…

Hány emberben kell csalódnunk, hogy hitünket veszítsük az emberekben vagy egy eszmében? Vagy akár az élet értelmében!

Csak gondolkodásunkkal óvhatjuk meg hitünket. 

Gondolkodjunk hát úgy, hogy ne lophassák el tőlünk!