Azt hihetnénk, hogy a csendnek is üvöltenie kellene… teli torokból, hogy meghalljuk… merthogy olyan korban élünk. De hát a csendnek nem szokása a kiabálás… szerencsére, mert akkor már a csend se az lenne, ami. Mert egyre kevesebb dolog az, ami... ami volt… ami a lényege lenne.

Persze hogy a kiabálás miatt… mert mind hangosabban, hogy kihallatsszon… és mégis mind kevésbé hallva. Az egyre nagyobb dózis miatt… Hogy mindent egyre nagyobb dózisban: a nyugtatót is, meg az izgatót is!

Már a suttogás is kiabálás, a simogatás is ütés, a mosoly is vigyor… Egyszer csak reped a dobhártya a „suttogástól”, törik a csont a „simogatástól”… és véred fagy egy „mosolytól”.

És mégis, egyre nagyobb dózis kell a halálhoz is… miközben egyre kisebb dózis elég az öléshez… Az áldozat velőtrázó halálsikolya pedig belenémul a fül- és szívsiketítő kakofóniába.

Ki hallja meg?

Csak azok, akiknek van fülük a csendre…

Hallod, amit mondtam?

Vagy túl „hangos” voltam?