Aki festett már olajfestékkel, tudja, hogy mit jelent összepiszkítani egy képet… túlfesteni, hogy koszfoltokká váljanak a korábban mégoly ragyogó színek is. Ugyanígy van a gondolkodással is… a túlgondolkodással, amikor már nem tisztul, hanem koszolódik a „kép”.

A túlgondolkodás bepiszkítja a „fehéret”… sőt még a „feketét” is! Utána pedig a „megvilágosultak” „bátorságával” kijelenti, hogy nincs se „fehér”, se „fekete”!

Én nem kérek a gyávák „bátorságából”… nekem a fehér az fehér, a fekete pedig fekete… és visszaadom igazi, tiszta szivárványszíneit a világnak.

Nevén nevezem a dolgokat… vállalva, hogy tévedhetek is…

Akkorát persze nem, hogy: nincs se „fehér”, se „fekete”, a szivárványt is letörölve az égről… koromfehér hóval borítva be a tájat a hófekete ég alatt…