Teste-lelke lassan lecsillapodott, az arca is kisimult, az elmúlt percek érzelemviharainak immár nyoma sincs. Boldogság csillog a szemében, ahogy kinyitja, sugárzik belőle az eddig talán sosem tapasztalt eksztázis. Hálás tekintettel fordul a férfi felé, akinek az iménti hihetetlen orgazmust köszönheti. Megérinti a kezét, amely még mindig a vállán nyugszik, felpillant rá, tekintetük egybeforr… „Soha nem érhet véget ez a csoda…” – legalábbis a nő úgy érzi. A férfi azonban mosolyogva továbblép, egy pillanatra el is tűnik a hatalmas kivetítőkről. De a kamera követi, immár a következő – még eksztázisban hullámzó – lány vállán pihen a keze…

Aztán egy fiú következik, majd ismét lányok, utána két fiú, majd egy középkorú nő és egy újabb lány, végül egy negyvenes férfi. Minden jelenet az eksztázisban hullámzó, vonagló testtel kezdődik, utána szuperplánra vált a kamera: előbb a földöntúli boldogság érzelemhullámait látjuk a tetőponttal, majd a mosolygós lecsendesülést és a hálás tekintetet az „ébredés” után, amelybe olykor csodálkozás is vegyül, amikor a Mester keze a vállukat érinti és véget vet a hipnózisnak.

A két kivetítőn egymás után tűnnek fel ismét az előbbi arcok, azonban egyre több zavart látunk: van, aki mintha elpirulna, másnál talán valami szégyenféle jelenik meg. De lehet, hogy csupán beleérzés a részemről.

A kamera közben nagytotálra nyit, a „szereplők” egymás mellett ülnek. Van, aki csak fészkelődik, de van, aki fel is áll…

A hipnotizőr előre jön és meghajol… felcsattan a taps. Ketten a „szereplők” közül is összecsapják tenyerüket. A hipnotizőr hajlong, néha hátramutat a „szereplőkre”, mintegy megosztva velük a zajos sikert. A produkció véget ért.

Az utóhatása azonban csak most kezdődik, most amikor lejönnek a színpadról, és visszaindulnak a helyükre. Vannak, akik igyekeznek kikapcsolni mindent: kerülik a nézőtéren ülők tekintetét, agyuk érthetetlen hangmasszává gyúrja az elhangzó megjegyzéseket. Már most védekeznek, pedig még nem is látták viszont magukat megalázó kiszolgáltatottságuk eksztázisában vergődve – amit a közönség hatalmasra nagyítva csodálhatott meg. Igaz, olyanok is vannak, akik „sztárként” vonulnak vissza a helyükre, élvezik a sikert – de azért ők is védekeznek: nem veszik észre a gúnyos mosolyokat, nem hallják meg a kétértelműségükben is egyértelmű megjegyzéseket.

Hirtelen felerősödik a taps, ismét megjelenik a színpadon a hipnotizőr: szaporán hajlong, közben néhányszor kimutat a nézőtérre, a helyüket kereső „szereplőkre”, jelezvén, ők is kivették részüket a produkcióból. Közben a két óriáskivetítőn visszajátsszák a hipnotikus orgazmusok felvételeit. A „szereplők” most szembesülhetnek először a velük történtekkel, most láthatják és hallhatják a közönség reakcióit: a felszisszenéseket, a halk és a feltörő nevetéseket, egy-két otromba megjegyzést…

Többen a „szereplők” felé néznek: ki nevetve, ki felháborodva, ki elismeréssel (gondolom a „bátorságukért”). Vannak, akik megsemmisülten ülnek vissza a helyükre, most szeretnék csak igazán, hogy a Mester hipnotizálja őket: hogy ne lássák, és ne hallják a közönséget! Meg persze magukat se a kivetítőkön, pedig szemük nem kegyelmez, szinte odatapad önkívületi megnyilvánulásaikra.

Noha a Mester az orgazmusélményt, és nem a nyíltszíni maszturbációt hipnotizálta, többen mégis félreérthetetlen mozdulatokat tesznek a felvételeken. Mint az a fiú is, aki most a középkorú nővel kimenekül a teremből – többen hangosan nevetnek rajtuk. Kimenekülnek, miközben talán már tudják, hogy ettől az élménytől, helyesebben traumától nem menekülhetnek. Sem belül, sem kívül. Nyilvánvaló, hogy nem tudják majd kitörölni lelkükből ezt a szégyent, ahogy a világhálóról sem, ahová nyilván felkerül. Ez utóbbi valószínűleg még nem tudatosodott bennük, de tudat alatt érezhetik.

Márpedig ezzel teljesen kiszolgáltatottakká váltak, bármikor „gratulálhatnak” nekik: a munkahelyen valamelyik kolléga; szomszéd a házban, ahol laknak… a boltban, ahol vásárolnak, de akár a családban is… Lassan rájönnek, hogy minek tették ki magukat! És hozzátartozóikat is: „Te, az nem az…” „Igazán belevaló…”

Miért is ez az egész? Miért vállalták, hogy felmennek a színpadra? Tudták, hogy mire vállalkoznak, hiszen a Mester elmondta. Vagy mégsem tudták, hogy mire vállalkoznak, hiszen azt nem ecsetelte a hipnotizőr, hogy ország-világ kiröhögheti és megszólhatja őket, akár a legotrombább módon. Hogy örökre kitörölhetetlen traumában lehet részük.

Pár másodpercnyi hipnotizált mennyországot ígért, nem pedig élethosszig tartó poklot!

Noha felnőtt emberekről van szó, akik szabad akaratukból hozták meg a döntést, hogy felmennek a színpadra… önként járultak hozzá, hogy kivetítőkön közvetítsék eksztatikus vergődésüket, hogy videóra rögzítsék… Vagy talán az utóbbiakról nem volt szó, nem közölték velük, hogy szuperplánban… meg hogy videóra veszik, és hogy ez milyen veszélyeket rejt magában?

Persze, felnőtt emberek, de akik az adott pillanatban talán mégsem gondolták végig… A szégyenkezők és kimenekülők biztos, hogy nem gondolták végig, meggondolatlanságuk csapdájába estek.

Most már késő elmerengeni azon, hogy mikor kezdődött a hipnotizálás! Tán már a közönség soraiban ülve, merthogy aki az orgazmus-hipnózisra képes, az arra is, hogy távolról… ők pedig talán már hipnotikus állapotban indultak a színpadra… Minden lehetséges, csak éppen semmi értelme ezen töprengeni, mert nincs rá bizonyíték, anélkül pedig mentség sincs rá, hogy feloldozhassák magukat bűntudatuk alól.  

Vannak persze olyanok is, akik szerint: „Mit kell ezen drámázni? Jó dili volt, meg élvezetes is, mert ekkora orgazmusom még az életben nem volt!” Ők a szerencsések, hiszen ők „modernül” gondolkodnak, kiröhögik az őket kiröhögőket, az álszenteket, meg a prűdeket… Ők kifejezetten élvezik a szitut, már most többször visszanéznék a kivetítőn, talán valami az élményből is visszajönne… Nekik a net sem jelent gondot, könnyen lehet, hogy büszkén adják meg a feltöltések linkjeit: „Azt nézd, hányan kattintottak már rá, meg töltötték le!” Az is lehet, hogy nem most veszítik el a szüzességüket a neten, hiszen férfiak feltöltekeznek a világhálóra, ilyen-olyan altesti videókkal ajánlkozva. Meg nők is, sőt, házaspárok is, hiszen kell az izgalom, amivel egy kicsit fel lehet dobni a hervadásnak indult kapcsolatokat. Talán az lesz az első, ahogy hazaérnek, hogy rákeresnek a Mester weboldalára, nem hirdet-e orgazmus-hipnózis tréninget. „Mert ha igen, akkor megyünk!” Hátha segít a hipnózis! (Ha már a Viagra sem! – miközben szervileg minden „okés”!)

Felmerülhet persze, hogy: „És mi lenne, ha nemcsak az orgazmust hipnotizálnák, hanem mondjuk az előjátékot is?! Sőt, az elő-előjátékot is, hogy vonzónak tart… meg szerelmes is belém! És az utójátékot is, hogy utána is vonzónak tart… meg hogy utána is, és egyáltalán mindig szerelmes belém. Meg azt is, hogy nem a hipnózis volt jó neki, hanem én! Sőt azt, hogy nem is kell hipnózis, mert a szerelmünk bír hipnotikus erővel, a legerősebbel, ami ébren is hat! De hisz volt olyan… amikor megismerkedtünk! Hát azokhoz képest ez a hipnotizált izé egy nagy nulla!”  

Lesznek olyan „maradiak” is, akik viszont azt mondják majd, hogy ők bizony nem a hipnotizőrrel akarnak a szükséges boldogságadagjukhoz jutni. Amilyen megátalkodottak, talán még ahhoz is ragaszkodnak, hogy maguk éljék a saját életüket. Sőt, az emberi méltóságukhoz is ragaszkodhatnak, mert attól tartanak, hogy ha elveszítik, nincs az a hipnózis, ami visszaadhatná. Ahogy ahhoz sincs szükségük hipnózisra, hogy vonzónak érezzék magukat (és hogy mások is annak érezhessék őket), meg okosnak és szeretetre méltónak. Mivel gondolkodnak, azt is tudják, hogy ha elveszítik az emberi méltóságukat, akkor legfeljebb egy hipnotizőrnek kellenek majd valamilyen cirkuszi szerepre.

Vagy olyanoknak, akik hozzájuk hasonlóan elveszítették az emberi méltóságukat – talán éppen a Nagy Hipnotizált Boldogság Show-ban. Sajnos, a látott jelenetekben nyoma sincs happy endnek, hogy legalább ketten kéz a kézben távoztak volna a színpadról.

* * *

Utóirat helyett:

Thomas Mann kicsit bosszúsan nézte a monitort, hogy ez az Internet nevezetű valami száz évet késett. Érdeklődéssel figyelte Cipolla huszonegyedik századi show-ját, talán azt próbálta megtippelni, hogy ki lesz majd Mario. Azután kiderült: látta feldúltan kimenekülni a teremből, miután megsemmisülten meredt a két nagy „mozivászonra”, amin érthetetlen módon már az előbbi jelenet „filmjét” vetítették. Thomas Mann tekintete követte a ruhatárba, ahol a fiú kiváltotta a felöltőjét, majd a férfimosdóba, ahol egy apró revolvert húzott elő a kabát zsebéből, és a halántékához szorította. Szinte csak egy pukkanás hallatszott. „Mario” holtan zuhant a kőre… a pisztoly mellette füstölgött. Thomas Mann hosszan nézte a fiú halott arcát, homlokát, halántékát, hogy sehol egy vérfolt… De nem csodálkozott.