„Értelmiségiek árulása” – ezt akartam címnek azután, hogy az „Értelmiség árulása” nem tetszett. De aztán az „Értelmiségiek árulása” sem tetszett igazán – persze az árulásuk sem(!), de most a címre gondolok. Közben beugrott, hogy „A tudás árulása” – mert pont az nem védte meg őket, az értelmiség árulóit, aminek kellett volna: a tudásuk. Persze az értelmiségi is ember, mi több, gyarló ember. Érzelemvezérelt… ami rendben is van addig, ameddig nem gondolkodás nélkül – elveszítve az önkontrollt – „szeret” vagy „gyűlöl”, dörgölőzik vagy harcol (valamiért és valami ellen). Korábbi – igazi – önmagát is elárulva.

Egy megjegyzés: ne keverjük, nem diplomásokról beszélek, hanem értelmiségiekről! Attól, hogy valaki felsőfokú vizsgát tett egy szakmából, még nem lesz értelmiségi. (A legtöbbjük nem is lesz soha.) Az értelmiségi lét világítótorony-lét… különleges, irányt mutató kisugárzás: az intellektusé, a tudásé… és a jobbító–nemesítő erkölcsiségé… És motiváló emanáció, amely vágyat ébreszt az intellektus, a tudás… és a jobbító–nemesítő erkölcsiség… iránt. És az iránt, hogy te magad is sugározd.

De jaj, ha az értelmiségi „szerelmes” lesz a hatalomba vagy a pénzbe – a hatalomba szimpla ösztönkiélésből és/vagy a pénzért, a pénzbe a hatalomért… hogy az ösztönkiélést is… –, „eszmébe”, pártba, vezérbe… Már nem gondolkodik, csak „szerelmes” – érzelem vezérelte robottá válik… szolgává… és árulóvá. Miután elárulta a tudása, cserbenhagyta… nem mondta neki, hogy: „Ácsi, hát nem látod…?!”

És attól a pillanattól kezdve a „világítótorony” sötétséget sugároz… és erkölcstelenséget…

Sajnos sokaknak az ilyen „világítótornyok” jelentik a „fényt” az „éjszakában”, a sötétségben, ami a fejükben van. Hogy aztán magukat is világítótoronynak higgyék.