„Nem tudok és nem is akarok takaréklángon élni!” – mondta még akkor is, amikor már csak pislákolt benne az élet. Néha még fellobbant egy apró, szomorú lángocska a bágyadtan hamvadó parázsból, de hol volt már a régi tűz, ami bennünket is megperzselt, akik a közelébe kerülhettünk! Lehetne persze azt hazudni, hogy még felsejlett az apró lángocskákban… De nem, mégsem! „Nem, a tűz lángol, nem pislákol! Csak az tudja igazán a különbséget, aki úgy lángolt, mint én!” – tiltakozott… a láng a hamvadó parázs ellen.

1.,
– Miért akarsz öngyilkos lenni?
– Szeretném jobbá tenni a világot.

2.,
– Jobban ismerlek téged, mint te önmagad.
– Az igazán nem nagy kunszt.

„Rendben van, megértettem, vége… – mondta, és sértődöttség érződött ki a hangjából. – Ha neked csak ennyit ért a barátságunk!” Barátnője egy csöppet sem lepődött meg, erre számított… biztosra vette, hogy lesz némi érzelmi zsarolás. „Kati, hagyd ezt, légy szíves! Nagyon is jól tudod, hogy mennyit ért nekem a barátságunk!” – tiltakozott szomorúan. „Látom… most már látom…” „Mit látsz… »most már«? Megváltoztál… nem ugyanaz vagy, aki régen…”

1., Olyan nagyokat mondott, amilyen apró ember volt.

2., Köpönyegforgatását szellemi fejlődésként élte meg.

3., Szolgálni akarok – e szavakkal kezdte az uralkodását.