Nézem az újabb csodálatos gyógyulásról szóló filmet egy tévéműsorban: egymásba kapaszkodó kezek, hitbe kapaszkodó imák… Majd a győzelem: boldogan nyilatkoznak a hozzátartozók és az odaátról visszatért szerencsés gyógyult. Ki az, akinek nem tölti el örömmel a szívét a film, ki az, akinek nem erősíti meg a hitét? Sajnos, tudnék ilyen embereket mondani.

1., Mások leminősítésével akarta felminősíteni magát.

2., Mindenkihez volt egy kedves szava… de már nincs.

3., Mindent szeretett volna… amihez nem volt bátorsága.

Nézte a barnászöld aláfestést a vakkeretre feszített vásznon. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy hányszor sírta vissza az aláfestést, merthogy utólag jobban tetszett neki, mint az elkészült festmény. „Ez van!” – mondta magában, miközben már bizsergett benne a vágy, hogy elkezdje fejleszteni a képet, hogy hozzálásson az „igazi” festéséhez. A régi, nagy mesterek munkamódszerét követte… több rétegben… kéjesen lazúrozva… Igen, kéjesen, mert élvezte a festés minden pillanatát. Bár néha a végeredmény(!)… mint amikor végig jó, sőt csodás, aztán mégis elmarad az orgazmus.  

Egy évekkel ezelőtti sztori ugrott be az imént (hogy miért, szerintem kitalálod majd). Íme. „Én is anyuka leszek!” – lelkendezett az egyik influencer-celebkirálynő, miután megosztotta rajongóival a nagy titkot, hogy pár nap múlva megérkezik a várva várt kutyuskája. Igen, és utána már ő is anyuka lesz – merthogy idézőjelek nélkül írta. Íme, így születik egy trendi „anyuka”, akinek már gyerekre sincs szüksége „anyukaságához”!

1., Minél többet várt magától, annál többet csalódott.

2., Sokkal jobbat érdemelnél nálam – vallotta be magának.

3., Tudott veszíteni… volt rá módja bőven, hogy megtanulja.