Sokan nem csak azt nem tudják, hogy merre induljanak önmaguk felé, de még azt sem, hogy indulniuk kellene valamerre! Bár tán érzik, hogy valami nem stimmel, csak azt nem tudják, hogy éppen az, hogy nem találták meg önmagukat, hogy nem önazonosan élnek, azaz ‒ általában fel sem ismert, vagy a beléjük programozott cenzor által letiltott! ‒ belső késztetéseik ellenére élnek. (Vagy éppen az probléma, hogy rettenetes önazonosságukban élnek ‒ ostobán, önmagukat is fertőzve és pusztítva!)
A boldogságot keresik, társban, munkahelyben, anyagi jólétben… (Isten ne adja, valamilyen mámorban!), holott először vágyott önmagukat kellene megtalálniuk. De még ez sem tudatosodott bennük, így az sem – megismétlem –, hogy indulni kellene; és először is eldönteni, hogy egyáltalán merre vegyék az irányt! (Figyelem: nem kell mindenkinek nekiindulnia az „El Caminónak”, vannak szerencsések, akiknek nincs rá szükségük ‒ miközben vannak olyanok is, akiknek nem kellene, de nekivágnak… feleslegesen… nekik többet árt[!], mint használ.)
Sokfelé keressük a boldogságot. Vannak, akik – például – a Himaláján, a Mount Everestet meghódítva akarják megtalálni vélt/vágyott önmagukat. (Az önmagukat csodálók „Ez vagyok én!” büszke és boldogító érzését. Igen, csupán egy érzésről van szó.) Úgy érzik, hogy a hegycsúccsal együtt vágyott önmagukat is meghódítják. Csakhogy: a Mount Everestet meg lehet hódítani, de nem lehet ott élni. Márpedig a boldogság azt jelenti, hogy boldogan élni ‒ vágyott önmagunkra találva.
Mások Santiago de Compostela felé veszik a spirituális és földrajzi irányt, mert hiszik, hogy az El Camino vágyott önmagukhoz vezeti őket. Mint sokakat, akik végigjárták a maguk Szent Jakab-útját, és állítják (mert úgy érzik!): megtalálták (vélt/vágyott) önmagukat. (Miközben lehet, hogy szimpla félreérzésről [sic!] van szó!) Igen, mindenki a maga Szent Jakab-útját járja, mert mindenki a maga útján(!) jut el vélt/vágyott önmagához (nem csak Santiago de Compostelába). Már ha az El Camino elvezeti (vélt/vágyott) önmagához, mert az út rendkívüli erővel felruházott spiritualitása is maximum csak azt garantál(hat)ja, hogy eljuthatunk rajta Santiago de Compostelába, azt azonban nem, hogy (vélt/vágyott) önmagunkhoz is!
Pedig el kell jutnunk (vélt/vágyott) önmagunkhoz, akkor is, ha még azt sem tudjuk, hogy honnan kell indulnunk. Ugye mennyivel könnyebb azoknak, akik Santiago de Compostelába igyekeznek: tudják, hogy hol kezdődik az El Camino. Így azt is tudják, hogy magát az utat hogyan közelítsék meg. Onnan kezdve pedig „gyerekjáték”, hiszen mindenütt ott a kagylójel, amely mutatja a helyes irányt. A többi pedig „csupán” állóképesség kérdése. (Fizikai és lelki állóképesség kérdése.)
Az El Camino említett erős spiritualitása abból a hitből fakad, hogy Santiago de Compostelába érve (vélt/vágyott) önmagunkhoz is megérkezünk. Hogy megtaláljuk (vélt/vágyott) önmagunkat, és már soha nem veszítjük el. Mint már érintettem, az előbbire sincs garancia, azt pedig most szögezzük le, hogy az utóbbira sincs! De az El Camino vándorai mit sem törődnek ezzel – és nagyon jól teszik, hiszen először találjuk meg (vélt/vágyott) önmagunkat, utána majd vigyázunk rá, hogy el ne veszítsük. Fordítva nem megy!
Ahogy írtam, El Camino a hit útja, a hit pedig bennünk él, nem az útban.
Hogy mennyire így van ez, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy azok, akik semmit nem tudnak El Camino spiritualitásáról, csak egy poros utat látnak maguk előtt, olyat, amilyenből tizenkettő egy tucat…
El Camino zarándokai két utat járnak be: egy külsőt és egy belsőt. Igen, a külső Santiago de Compostelába vezet, a belső – jó esetben! – (vélt/vágyott) önmagukhoz. Ha a belső úton nem érnek célba, akkor Santiago de Compostelába csak egy fáradt turista érkezik meg, nem pedig az önazonos énjük (azaz vágyott énjük).
Santiago de Compostelába az El Caminón juthatunk el – (vélt/vágyott) önmagunkhoz számtalan úton. Sőt, számtalan utat kell bejárnunk, hogy eljussunk (vélt/vágyott) önmagunkhoz, hiszen énünknek számtalan dimenziója van. Csak a vágyott önazonosságban élt élet jelenti azt, hogy megtaláltuk (vélt/vágyott) önmagunkat: gyermekként és/vagy felnőttként, nőként vagy férfiként, házas- vagy élettársként, munkatársként, polgárként… a munkában, amely az önmegvalósítás mellett anyagi biztonságot is jelent… és még sorolhatnám.
Úgy is mondhatnám, hogy (vélt/vágyott) önmagunk keresése folyamatos zarándokutat jelent, amit valamennyi énminőségünkben járunk egyszerre: férfiként vagy nőként, gyermekként és/vagy szülőként… lásd fent! Ez a nonstop belső zarándokút sokkal nehezebb, mint az El Camino.
Ahogy írtam, azt sem tudjuk, honnan indulunk: kik is vagyunk tulajdonképpen aktuálisan. Önképünk egyáltalán nem biztos, hogy valódi személyleírást ad rólunk. Először tehát önmagunkat kell felmérnünk. Fordulhatunk szakemberhez, aki segítségünkre lesz, de saját magunk is eljuthatunk akár legmélyebb rétegeinkhez is. Élhetünk például az automatikus írás szabad asszociációs módszerével, amikor is felszabadítjuk elménket a belénk programozott önkifejezési tiltások alól. (Mint tette ezt József Attila is a Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben című, sokakban nagy felháborodást keltő írásában – ha érdekel, megtalálod az interneten.) Az automatikus írás lényege az, hogy a témaválasztás kezdő gondolata után – ez jelen esetben mi magunk vagyunk – megállás nélkül írunk, folyamatosan rögzítjük felbukkanó gondolatainkat. Nem állunk meg egy pillanatra sem, mert azzal lehetőséget adunk belső cenzorunknak, hogy kihúzza a neki nem tetsző szavakat, mondatokat. (Hogy kozmetikázza ön[arc]képünket.) Ha megállunk, akkor ott a vége, majd valamikor máskor elölről kell kezdeni. Önelemzésünknek énünk minden dimenziójára ki kell terjednie. Az így kapott énképünk lesz belső El Caminónk nulladik kilométerköve.
Folyamatos és végtelen belső zarándokutunkon nemhogy jelzőtáblák nincsenek, igazából még kitaposott út sincs, és nincs térkép, sem GPS… csak egy belső vágy-iránytű, amely önideálunk felé mutat. Ez azonban nem olyan biztos cél, mint Santiago de Compostela. Ráadásul, amíg Santiago de Compostela elérhető, addig az önideál csak keveseknek és ritkán. (Önideálunk és eszményi életünk meghatározásához is eredményesen használhatjuk az automatikus írás módszerét, mert egyik sem szerkeszthető meg körzővel-vonalzóval – belső cenzorunkkal a hátunk mögött.)
Ráadásul belső zarándokutunk sokkal veszélyesebb, mint az El Camino. Szakadékok, akadályok, csapdák és különféle csábítások akadályozzák haladásunkat – sokszor még azok is nehezítik utunkat, akik szeretnek bennünket. Sokszor nemcsak az úttól féltenek bennünket, hanem attól is, hogy célba érünk. Tegyük hozzá: jogosan! Talán meglepődtél, ellenmondást érzel, miért kellene félteni valakit attól, hogy megtalálja önmagát (megismerje önmagát)? Él boldogan, amíg meg nem hal. Azonban az önazonos élet sem mindig csupa nagybetűs boldogság, nem fenékig tejfel meg flow! Gondolj csak az önazonosan, boldogságban hegedülő tücsökre, aki még nem ismeri a mese végét. (Meg a sajátját sem!) De önazonossága nem engedné, hogy más mesét írjanak neki, ahogy mi sem szeretjük, ha más mesét szánnak nekünk, mint mi magunk.
Azt írtam, hogy az El Camino a hit útja. Végtelen belső zarándokutunk is az. Hit nélkül nem érhetünk célba, viszont hitünk erőt ad(hat) a lehetetlennek látszó akadályok leküzdéséhez. Hitünk alapját spirituális intelligenciánk jelenti, amely küldetést fogalmaz(hat) meg számunkra, egyben hitet ad(hat) küldetésünk teljesítéséhez. Érzelmi intelligenciánk egyik alapeleme az önbizalom, enélkül neki se vágjunk… Sőt: önbizalom nélkül neki sem vágunk!
Az önbizalom szárnyakat ad – repülni ugyan nem tanít meg, de „repülőgépet építeni” igen, olyat, amelyik vágyott célunkba repít bennünket. Na jó, túloztam, ezt a repít-et nem szabad szó szerint érteni, csak önmotiváció-szinten! De van ennél fontosabb? Mire mennénk önmotiváció nélkül?
Tetszik vagy sem, folyamatosan úton vagyunk. Csak az a kérdés, hogy mi megyünk rajta, vagy az út megy alattunk. Utóbbi alatt azt értem, hogy nem a magunk útját járjuk, hanem valaki másét (akár, mint mókus a kerékben). Talán nem is tudatosodott/tudatosodik bennünk, csak – mint az elején írtam – azt érezzük, hogy valami nem stimmel. Vagy talán semmi nem stimmel… Persze be lehet érni ezzel is, sokan be is érik…
Pedig „El Camino” ott kanyarog bennünk, és a belső zarándokút „végén” ott vár bennünket az, aki lehetnénk… vágyott önazonosságunk boldogságában. Azért írtam így, idézőjelekkel, hogy a „végén”, mert nincs vége(!) – belső El Caminónk végtelen út, amelyen egy idő után vágyott önazonosságunkra találva mehetünk tovább. (Mert a beteljesült vágy is új vágyat szülhet.)
Jó utat kívánok!
