1., A becsületet pénzre lehet váltani… fordítva nem megy.

2., Nem mindenkit aljasít le a pénz… vannak, akik anélkül is azok.

3., Mindenkiből pénzt tudott csinálni… igaz, volt, akiből csak aprót.

Ugye ismerős a szállóigévé lett mondat: „Add meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené!” Magyarra fordítva: Szolgálj! Ne ellenkezz, ne lázadj, szolgálj! „Add meg a császárnak, ami a császáré!” Mindig az éppen regnáló „császár”-nak… Ha népirtó tömeggyilkos, akkor is? És mi és mitől a „császáré”? Minden, amire azt mondja… és pusztán azért, mert azt mondja? Akkor is, ha az életedre mondja?

Közhely: nem a szabadság hibája, hogy vannak, akik nem tudnak élni vele… vagy csak visszaélni. Ha magukkal szemben élnek vissza vele, akkor az sajnálatos… de a szabadságuk lehetőséget, jogot ad rá… addig, amíg mások szabadságát nem sértik vele. A „sértetteknek” viszont szabadságukban áll ezt szóvá tenni. Viszont ezzel is vissza lehet élni, vagyis azonnal „Ez sérti az én szabadságomat!” siránkozásba kezdeni, protestálni, ha valaki élni akar a jogos(!) szabadságával.

1., A művelt ostobák még szánalmasabbak.

2., Csak egy életünk van… és talán az se az.

3., A rossz tükör jobb… mert akkor ráfoghatod, hogy...

„Rohanó idő!” – sóhajtanak sokan, miközben az óramutatók ugyanolyan sebességgel járnak körbe-körbe, mint kétszáz évvel ezelőtt. Nem az idő rohan, hanem azok, akik erre panaszkodnak! „Semmire sem jut idő!” – ezt is sokan panaszolják, miközben vannak emberek, akiknek mindenre jut idejük. Mindenre, ami fontos! Egyszerűen azért, mert nem fecsérlik olyan időt rabló dolgokra, amelyekre semmi szükségük nincs. Szemben az idézett panaszkodókkal – akiknek érdekes módon pont a fontos emberekre és dolgokra nem jut idejük.

1., Már csak halni jár belé a lélek.

2., Nem a haláltól félt, hanem a feltámadástól.

3., Sosem kellett senkinek… a halál kivételével.

Az ember az anyag „csúcsterméke”, úgy is mondhatom: csodája. Függetlenül attól, hogy az anyagot az univerzum – azaz maga az anyag/energia – vagy Isten teremtette. Pontosítva az első mondatot: az emberi gondolkodás az anyag „csúcsterméke”, amellyel visszahat önmagára is. Általában öntudattalanul. A „csúcstermék” csúcsteljesítménye azonban megkérdőjelezhetetlenül a tudatosság, különösen az önmagára – önnön anyagára – visszaható tudatosság. Világteremtő tudatosságról beszélek: a belső és külső világot teremtő, alakító tudatos gondolkodásról.