Teste-lelke lassan lecsillapodott, az arca is kisimult, az elmúlt percek érzelemviharainak immár nyoma sincs. Boldogság csillog a szemében, ahogy kinyitja, sugárzik belőle az eddig talán sosem tapasztalt eksztázis. Hálás tekintettel fordul a férfi felé, akinek az iménti hihetetlen orgazmust köszönheti. Megérinti a kezét, amely még mindig a vállán nyugszik, felpillant rá, tekintetük egybeforr… „Soha nem érhet véget ez a csoda…” – legalábbis a nő úgy érzi. A férfi azonban mosolyogva továbblép, egy pillanatra el is tűnik a hatalmas kivetítőkről. De a kamera követi, immár a következő – még eksztázisban hullámzó – lány vállán pihen a keze…

1., Álnéven ért el álsikereket.

2., Többen csodálták a mellszobrát, mint a regényeit.

3., Egyes rajongói kifejezetten gyengítették az önbecsülését.

Ha – ahogy sokan állítják – hit nélkül nem lehet élni, akkor kétségtelenül van élet a halál után. Csak az a kérdés, hogy milyen. Úgy gondolom, nem kell tudományos vitát nyitni a hit fontosságáról, és azt is elfogadhatjuk, hogy a hit elemi szükségleteink közé tartozik. (A hittel itt és most sem vallási, értelemben foglalkozom.) Úgy is mondhatjuk, hogy hitünk tesz bennünket emberré.  

1., Fatalista volt – ez lett a végzete.

2., Igaza volt, amikor felsírt a születésekor.

3., Hiába tiltakozott ordítva, mégis világra segítették.

„Az embernek embertől kell félnie” – mondja Jodie Foster Erica Bainként A másik én című filmben. Régi, de ma is aktuális, vagy egyre aktuálisabb moziemlék. (Eredeti cím: The Brave One). Embernek embertől kell félnie – beleborzongtam, holott sajnos semmi, de semmi meglepő nincs ebben a mondatban, hiszen így van ez évezredek óta, sőt, amióta ember él a Földön. És így is lesz, amíg ember… És így is lesz? De miért? De miért van belénk írva? Belénk van írva? Mindegyikünkbe? Ugye, Te is hiszed, hogy nem? Vagy legalább szeretnéd hinni, hogy nem!

Időről időre – „ezredszer” is – újra megnézem Michelangelo Antonioni Nagyítás című filmjét, amit cirka fél évszázada láttam először egy belvárosi moziban. Tizenhét éves voltam – iskolázatlan, külvárosi melós családban nevelkedett középiskolás kamasz, aki akkor éppen villamosmérnöknek készült megszállottan (öt-hat évvel korábban még papnak!). A Nagyítás alapfilmemmé vált – azonnal beszippantott, és örökre megváltoztatta a világlátásomat, a felfogásomat… rabul ejtett mindörökre.

Ismerjük a viccet, amelyikben a ló nem vak, hanem „bátor”, azért megy mindig a falnak. Ilyen „bátor” ló persze nincs, ember viszont annál inkább! Ráadásul magát deklaráltan GONDOLKODÓnak tartó ember. És mindjárt terjeszti is a „bátorságot”… másokét… nyilván szerénységből!