Olyan könnyű azt mondani, hogy szeresd – vagy legalább fogadd el – önmagad, hogy harmóniában tudj élni önmagaddal… is… meg a világgal is. Merthogy az előbbi nélkül az utóbbi se sikerülhet.

Miközben jól tudjuk, hogy éppen a külvilág az, ami a legtöbb ember önbecsülését, azon keresztül pedig a belső harmóniáját is veszélyezteti – például:

1., Nem tartanak elég szépnek/vonzónak… ezért aztán nincs élet- vagy házastársad, egyáltalán társad.

2., És/vagy nem tartanak elég okosnak… ezért aztán nincs méltó munkád... már ha van egyáltalán.

3., És/vagy nem tartanak elég értékesnek… mert nem vagy ismert, híres… tán csak nem vagy elég módos.

4., És/vagy azt mondják, hogy nem szereted magad eléggé, nem élsz harmóniában még önmagaddal sem… még ehhez is kevés vagy!

Vagy ha nem is mondják, sokan vannak, akik – önsorsrontó módon! – ezt is belehallják (miért is?) a biztatásba (parancsba?), hogy szeresd – vagy legalább fogadd el – önmagad, hogy harmóniában tudj élni önmagaddal…!