Nemrég olvastam, hogy Finnországban politikai és egyéb nagyokosokban felmerült a gondolat, hogy ma már teljesen felesleges a kisiskolásokat kézírásra (betűvetésre) tanítással fárasztani. Az ő dolguk. Bennem viszont – nyilván mint őskövületben, aki inkompatibilis az ilyen „haladással”– előjöttek a szebbnél szebb emlékek, amelyek az írástanuláshoz kapcsolódnak (gyönyörűen formáztam a betűket, és élvezettel – aztán következett a külső megerősítés mint sikerélmény, a dicséret, és hogy példaként mutogatták… stb.).

Még a szabványbetűkkel való írást is élveztem a műszaki rajzokon a technikumban, majd a főiskolán. Máig ott élnek az „ujjaimban-agyamban”– hetvenöt fokos dőlésszögben írok ma is, ha valahol nyomtatott betűkkel kérnek kitölteni valamit. És – sokaknak talán furcsa – a mai napig élvezem a folyóírást is.(Géppel írni bárki megtanulhat, a szép folyóírás – és annak élvezete – azonban csak a „kiválasztottaké”. Bocsánat!) Szeretem a tollakat, a ceruzákat, az ecseteket… mindent, amivel írásos (és képi) nyomot lehet hagyni. Mint az alábbi videók is bizonyítják, nem vagyok ezzel egyedül.

A szépírás művészet a javából!