„Neked van valakid… ne is tagadd!” – támadt az asszony a férjére azonnal, ahogy az belépett az ajtón. „Szervusz, drágám!” – köszönt neki a férfi, és meg akarta csókolni, de a felesége dühtől szikrázó szemei megbénították. „Te megőrültél?” – kérdezte döbbenten az asszony. Aztán újult erővel…

„Nem vagyok elég szép!”„Nem vagyok elég szexi!”„Nem vagyok elég okos!”„Nem vagyok elég jó az ágyban!”„Nem vagyok elég jó a konyhában!”„Nem vagyok elég jó a munkahelyemen!”„Nem vagyok elég jó szerető!”„Nem vagyok elég jó anya!”„Nem vagyok elég jó… nem vagyok elég jó magamnak sem! Nem!” … Az előzőek…

Egyre magasabb az ingerküszöb – és ez jó, mert különben belepusztulnánk a világba… A stresszbe… „Küzdj meg vagy menekülj!” De és persze: a küzdésbe is bele lehet pusztulni… és nemcsak vesztesként, hanem győztesként is. Ahogy a menekülésbe is… a folytonos menekülésbe… mert nagyon sokszor csak…

Érezheted olykor úgy, hogy bekoszolnak a rád fröcskölt „tisztaságukkal”… hogy halálra döfködnek a „szeretetükkel”…  hogy agyhalott leszel a „bölcsességüktől”… hogy a pokolba taszítanak azzal, hogy a „mennybe” akarnak emelni…  hogy lelked elkárhozik álszentjeik prédikációjától… hogy… Hogy a…

„Örülök… persze hogy… illetve nem, mert így végül is…” – zavarodott bele az anyja, amin igazából nem csodálkozott, sőt azon csodálkozott volna, ha nem így reagált volna. Ezért aztán automatikusan válaszolt: „Anyucikám, én viszont örülnék, ha nem kezdenél itt nekem megint… evangelizálni!” „Te pedig…

Vannak arcok, nevek, amelyeket elég csak meglátni, és sokaknak azonnal görcsbe rándul a gyomra… meg hányinger… esetleg ökölbe szorított, tehetetlen düh… Vannak arcok, nevek… másoknak – szintén sokaknak – más arcok, nevek… de a hatás ugyanaz. Ki ezek elől menekülne, ki azok elől, mert érzi, hogy…