Van-e nagyobb ellentmondás, mint a XXI. században totemoszlop körül táncolni? Nem, nem azoknak a törzseknek a tagjaira gondolok, akik napjainkban is az „őskorban” élnek, hanem az eddigi legmagasabb technikai civilizáció bálványfaragóira és -imádóira. Igen: bálványfaragóira! Merthogy bálványok pedig nincsenek… addig, amíg nem teremtünk magunknak. Hogy miért teremtenénk?

Brian Tracyt idézik az egyik oldalon: „A személyes és üzleti sikerünk legfontosabb alapelve egyszerűen így hangzik: azzá válunk, amire a legtöbbet gondolunk.” Az éhezők akkor nyilván kenyérré!

„Csalódást okoztál nekem!” – mondják gyakran… és talán meg is vannak sértődve: „Hogy jössz te ahhoz, hogy csalódást okozz nekem?!” Aztán az is lehet, hogy legyintenek, lemondanak rólad, leírnak: „Nulla vagy!” Vagy „csak”, hogy: „Nem is szeretsz!” Persze az is előfordulhat, hogy „csak” a szokásos érzelmi zsarolás… talán az utolsó, és ultimátum is egyben.

Nyugi, nem a ChatGPT-vel megíratott PhD értekezésem olvasható a következőkben! Magyarra fordítva a fennhéjázó címet: a gyermeknevelés olykor egész életre kiható, léleknyomorító anomáliáiról (értsd: beteges baromságairól!) következik néhány gondolat. Jelesül a nyelvi cenzúrára (mint verbális inkvizícióra) fókuszálva. Mert hát azok a „csodás gyermekévek” nem mindig és főleg nem mindenkinek olyan csodálatosak. Igen, a toxikus prüdéria áthatotta, traumatizáló indoktrináció, amely esetleg generációkon át is léleknyomorító lehet. Vagyis komoly bűnről van szó.

Azt hihetnénk, hogy a csendnek is üvöltenie kellene… teli torokból, hogy meghalljuk… merthogy olyan korban élünk. De hát a csendnek nem szokása a kiabálás… szerencsére, mert akkor már a csend se az lenne, ami. Mert egyre kevesebb dolog az, ami... ami volt… ami a lényege lenne.